Fázós vagyok, nem szeretem a hideget, ezt mindenki tudja rólam. :) Ősz tájékán fura érzések, gondolatok kavarognak bennem. No, itt nem az iskola és ovikezdéssel járó napi rutin és őrület újrakezdésére gondolok, hanem csak úgy általában. Kicsit túllépek a nyár utáni sóvárgáson, kicsit megbarátkozom a vastag pulcsival, kicsit gyűjtöm a lehullott faleveleket és gesztenyéket a gyerekekkel, kicsit raktározok az őszi gyümölcsökből és kicsit lélekben készülök a télre. Ha jobban belegondolok, talán szeretem is az őszt (egy kicsit). Talán mindegyik évszakot szeretem- valamiért, ugyanakkor mindegyiket másért, másként.
Lássunk néhány verset, néhány gondolatot, amik e gyönyörű színekben pompázó évszakhoz kapcsolódnak.
"Az ősz a kedvenc évszakom. Szeretem, amikor a
levelek vörösbe és narancsba fordulnak. Gyönyörű látványt nyújtanak a
holdfényben, és elképesztő változáson esnek át. A tavaszi és a nyári
zöldellés csak árnyéka a fák igazi valójának, ez a buja színvilág igazi
csoda, és minden áldott évben bekövetkezik, amikor az éjszakák egyre
hidegebbek lesznek. Mintha ezekkel a tüzes színekkel kárpótolnák, hogy
eltűnik a meleg."
/J.R. Ward /
"Az őszi lombhullást így is el lehet mondani, hogy a
fában lévő nedvek keringése lassan megáll, az nem szállítja tovább a
klorofillt, amitől zöldek a levelek, azért elsárgulnak, majd pedig egy
vékony, picike hártyaréteg képződik a fa ága és a levél kocsánya között,
ami azt eredményezi, hogy a levél leesik a fáról. Ugyanezt a költő
nyelvén Arany János így mondja el: "Őszbe csavarodott a természet feje,
vérré vált a harmat, hull a fák levele." - És igaza van neki is."
/Joó Sándor/
Juhász Magda: Nyárutó
Nincs szebb, nincs szebb a nyárutónál,
mikor utolsót csillan még a fény,
mikor a falevelek az ágról
utolsó mosolyt küldenek felénk,
s az őszi lombhullásban még egyszer,
kezünk vágyódva összeér.
Nincs szebb, nincs szebb a nyárutónál,
nincs igazabb ragyogás, mint mikor
már minden menni készül, s amikor
nem vársz semmi jóra már, hirtelen
áttör a fény az őszi fákon, s hull
szívedre, nyári napsugár.
Nincs szebb, nincs szebb a nyárutónál,
mikor utolsót csillan még a fény,
mikor a falevelek az ágról
utolsó mosolyt küldenek felénk,
s az őszi lombhullásban még egyszer,
kezünk vágyódva összeér.
Nincs szebb, nincs szebb a nyárutónál,
nincs igazabb ragyogás, mint mikor
már minden menni készül, s amikor
nem vársz semmi jóra már, hirtelen
áttör a fény az őszi fákon, s hull
szívedre, nyári napsugár.
"Éjjel, amíg aludtam, történt valami: vége a nyárnak. Felébredek,
hallgatom a szelet, nézem a sötétbarna lombot az ablak előtt, s nem
érzek semmiféle őszi bánatot. Örülök, hogy vége a
nyárnak. Örülök, hogy nem hozott semmit. Örülök, hogy nem tántorodtam
meg a boldogtalanságba vetett hitemben. Örülök, hogy nincsenek többé
illúzióim a megoldásról. Tessék, ősz, rajta! - gondolom. Rakd ki
kellékeidet, ereszd le avas zsinórpadlásodról avítt színfalaidat,
hullass lombot, nyögesd szeleidet, átkozz és temess! Üdvözöllek, tél és
pusztulás hírnöke. Nem védekezem. Beleegyezem. Várlak."
/Márai Sándor/
Az emlékezésnek is van éghajlata, flórája és faunája. Ez az éghajlat egyáltalán nem mérsékelt. Telítve van végletekkel. Az igazi ősz
soha nem az, amelyet éppen megélünk, hanem az a másik, aranyfürtös,
halálra érett és csodálatos, melyre egy tavasszal emlékezünk.
/Márai Sándor/
Vasszínű, vad lobogói közül
nyugtalanul gomolyog ki a nap,
gőzei dőlnek, az ellebegő fény
hulló ködbe harap.
Borzas a felleg, az ég tükörét már
fodrozza a szél, a kék tovaszáll.
Felsikító betűt ír alacsony röpüléssel
s készül a fecskemadár.
Nyugtalan őszül, emelkedik,
süllyed a lombon a rozsda,
hűvös az égi lehellet:
nem melegít, csak füstöl az ég,
csak sóhaja van ma a napnak.
Gyík surran a nagy temetők fala mellett
s húsraboló dühe dong,
Izzik az őszi nyalánk darazsaknak.
Férfiak ülnek az árkok partjain és a halál
mély tüzeit figyelik,
szálldos a vastag avar szaga már.
Szálldos az úton a láng
s lebben! fele fény, fele vér!
lebben a szélben az égő
barna levél.
és súlyos a fürt, a kacsok zsugorodnak,
zörren a sárga virágok
szára, a mag kipereg.
Úszik az alkonyi ködben a rét
s a távoli, vad szekerek
zörgése lerázza a fák
maradék levelét.
Aludni tér a vidék,
száll a halál fehér,
szép suhanással, az ég
dajkálja a kertet.
Hajadban nézd! arany őszi levél,
ág sírt feletted.
Ó, de te lobbanj föl az ősz, a halál fölé,
s emelj föl engem is Édes:
légy szerelemre okos ma,
csókra okos, álomra is éhes.
Szeress vidáman, ne hagyj el, az álom
sötét egébe is zuhanj velem.
Aludjunk. Alszik már odakinn a rigó,
avarra hull le ma már a dió,
nem koppan. S bomlik az értelem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése